Saturday, July 30, 2011

Cooking With CsorEsz - Dinnyés Sorbet



Hozzávalók 6 személyre:
- 1,5 kg érett görögdinnye
- 1 evőkanál citromlé
- 10 dkg cukor/xylit


Ezt a receptet eredetileg a "Diéta&Fitness" magazinban találtam, de nekem bevált, ezért szeretném megosztani.

Hat kelyhet beteszünk a hűtőszekrénybe, hogy jól lehűljenek. Levágjuk a görögdinnye héját, kiszedjük a magokat, a húsát kockákra vágjuk. A dinnyekockákat a cukorral meg a citromlével addig mixeljük, míg habos krémet nem kapunk. A krémet 2 órára betesszük a fagyasztóba.Amikor a keverék megkötött, villával összetörjük, és elosztjuk a kelyhekben.


Jó étvágyat kívánok hozzá! :)

Wednesday, July 27, 2011

Búcsú A Kürt Tanáraitól

(2011, Augusztus)

Mielőtt elkezded olvasni, kérlek értsd meg, hogy akkor is ha olykor ironikus és cinikusnak hangozhat írásom, semmilyen hátsó szándék avagy titkos üzenet nem rejlik benne. Dühöm sokszor egyértelmű lesz, azért előre bocsánatot kérek. Sokszor ott keresem a logikát, ahol nincsen, és attól rövidzárlatot kapok és olyankor mindenkit a pokolba kívánok. Tedd meg mind a kettőnknek azt a szívességet, hogy nem veszed magadra, egyik részét sem! Buta ötlet lenne, hidd el nekem!

Sokan kérték, hogy értékeljem az iskolát, ahova jártam, és a végére oda jutottam, hogy irdatlanul nehéz feladatot kértek tőlem. És miért? Mert őszinte akarok lenni. Félre akarom tenni a dühömet és a haragot és őszintén akarok véleményt nyilvánítani. Lehet, hogy fájdalmam egyértelmű lesz hol itt, hol ott, de a végeredmény egy: én csak egy vagyok a 6 milliárdból. És az esélye, hogy te olyan vagy mint én - egyenlő a nullával - ezért lehet, hogy Te jól fogod itt érezni magad.

„Ez nem valóság, de nem is álom.”

Vissza kell mennem a legelejére, amikor az én igazgatónőmmel először találkoztam. Még ma is összefutok vele néha, mert Iwiw-es profilja még mindig a helyén van. Sokat gondolkoztam azon, hogy törlöm, mint ismerős, mert fáj meglátni (gondolom más is tapasztalta már, hogy nem tudja fejben tartani mind a 200 Iwiw-es ismerősét). Főleg ha az illető már nincsen köztünk. De nem vagyok rá képes. Még mindig nem igazán tudok szembe nézni ezzel az egésszel. Tény, hogy iskolánk borzalmasan pletykás, és a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy e pletykák 90% a tanári karnak köszönhetőek, de én teljesen kimaradtam abból az információs körből, amely az igazgatónő betegségét vitatta. Márciustól már nem igen láttam, nyáron szerencsém volt összefutni vele Zsombor barátom forgatásának köszönhetően (soha nem fogja igazán megérteni, mennyire hálás is vagyok neki emiatt), majd Szeptemberben egyre gyakrabban jött a suliba és meggyőződésem volt, hogy akkor jobban van, többet fogom látni. Aztán jött az Október 20. Senki sem tudja ezt, de engem máig marcangol a lelki ismeret... 18-19-én ugyanis osztálykiránduláson voltunk Visegrádon és én nagyon is jól éreztem magam, sőt, az egyik legjobb kirándulásunk volt. Vasárnap, 19 reggelén korán keltem és figyeltem a napfelkeltét a számomra egyik leggyönyörűbb domboldalból, megtelt a tüdőm friss levegővel és egyszerűen jó volt élni. Másnap este történt... és annyira dühös vagyok magamra, amiért nem tudtam mi van vele, közben tök vidám és happy voltam ezalatt. Utálom magam. Ami ennél jobban fáj, hogy az Iwiw-en, az utolsó bejelentkezés: 2008.08.18. Ennek láttán sírni tudnék.

Féltem a találkozástól. Addig két igazgatóm volt, de mindegyikük a kedves aranyos öreghölgy kinézet ellenére mégis csak egy iskolát vezettek, és azért meg van az ijesztő tekintély. Herczeg Évában is ez meg volt, de volt benne valami más. Otthon nálunk csak egyszerűen Éva volt, ezért bennem is így maradt meg, nem akarnám letegezni, mert nem kaptam rá engedélyt és a saját fejemben is neveletlenségnek érzem, de emlékeimben így fog megmaradni. Nővérem magántanuló volt ebben az iskolában, még, amikor a Cházár András utcában volt, és osztályfőnökünk megegyezett (ennek ellenére nővérem bizonyítványa az angol tanárom kézírásával és aláírásával van díszítve... már akkor tudhattam volna, hogy valahogy a bürokrácia nem az erőssége az iskolának!). Csak később tudtam meg, hogy apukám is tanított itt egy-két évet, még, amikor a Lehel utcában laktak. Julika néni, a portásunk már ismerte anyumat, mosollyal köszöntött minket majd a titkárnő megkért, hogy a folyosón várjunk; éppen angol szóbeli vizsgák voltak, és az igazgatói melletti teremből kijött egy tanár, kedves mosolya volt, elsőre szimpatikus. Sejtettem, hogy itt nem lesz gond. Csak szeptemberben jöttem rá, hogy Ő lett az én angol tanárom is, visszagondolva viccesnek találtam, hiszen aznap egy másik tanárral sem találkoztam. Kicsapódott az igazgatói ajtaja, és kilépett a folyosóra. Két szót váltott anyukámmal, majd felém fordult, kicsit görcsölt a hasam, de ő rám mosolygott, adott két puszit és átölelt majd behívott az irodájába anyukámmal együtt. Erre nem számítottam. Egy akkora mennyiségű szeretetet vágott hozzám, amire nem készültem fel. De rendkívül kellemes volt. Az iskolakezdést megelőző héten vizsgáztam, és megismertem osztályfőnököm, magyar, fizika és földrajz tanárom. Az utóbbi kettő jól emlékezett a nővéremre, aki a maga csillagos hatosaival eléggé magasra tette nekem a mércét, köszi még egyszer! (Ha belegondolok, örülök, hogy nem az ő tanárjai érettségiztettek!)

Volt 10-ben egy tantárgyunk, a világ legnagyobb baromsága véleményem szerint, ugyanis a tanárral az osztály 9-ben megnézett egy filmet (A Titok) és arra emlékeztünk vissza egy éven át, hogy az mennyire jó volt. Na, most szerintem egy tantárgynak nem erre kéne épülnie... De ez megint az én magán véleményem! Találkoztam olyannal, aki szerette ezt az órát, neki örömmel oda adtam volna a részem! Mindenesetre az egyetlen pozitívuma a dolognak az volt, hogy hétfő első órában volt és a tanár nem nagyon szeretett bejárni, és ilyenkor az igazgatónő helyettesített. Ez sajnos csak pár alkalom volt, de akkor is mindig mosollyal telt a hétfő reggelem.

Szerettem iskolába járni, mosollyal keltem, rohantam suliba, nem nagyon akartam haza se jönni. Ez volt a második otthonom, a második családom, úgy éreztem találtam valamit, ami helyettesíti azt a sok szerettemet, akitől el kellett válnom, amikor Pestre visszaköltöztem. Aztán egy ember fogta ezt, összegyűrte, kicsit eltaposta és felgyújtotta. Hát, mondhatom eléggé rossz volt! Három ember, máig a legjobb barátom, megfogták a kezem és kihúztak a mélyből. De az én drága emberem nem hagyta annyiban és csak azért is visszarugdosott, amikor kedve kívánta. Első lecke, amit tanultam: tanár ellen nem nyerhetsz.

♪„I’m sick and tired of you setting me up, yeah, setting me up just to knock-a, knock-a, knock-a me down down down.” from: Bruce Springsteen  - I’m Going Down

Bent voltunk tehát júniusban, forgattunk egy kis filmet az évzáró után, és esélyem volt két mondatot váltani az igazgatónővel. Visszagondolva jöttem rá, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. Megköszöntem neki, hogy van ez az iskola, hogy ő ezt az egészet felépítette. Azt mondta, ne neki köszönjem, de máig örülök, hogy megtaláltam a bátorságot, hogy meg mondjam neki. Nem tudom mit tennék, ha ez bennem maradt volna máig!

Az évek során kifejlesztettem egy mérő egységet, miszerint ha a tanárok jó fejek, az osztálytársaim barmok. Ha van egy két tanár, akit nem kedvelek, akkor van egy két osztálytárs, akit igen. Ha viszont az osztály jó, akkor a tanárokat nem szeretem. Az első felállás megegyezett a 10-es évemmel, majd 13-ra átfordultunk a mérleg túl oldalára. Tanárok iránti utálatom egy számomra ismeretlen szintet ért el. Úgy április magasságában a mérleg felrobbant és kivétel nélkül utáltam mindenkit. Bár, mondhatom, hogy inkább közömbösek voltak, már nem érdekelt senki és semmi. Osztályom állandó érettségire való készülést szabotáló tervek iránt érzett dühömet egyensúlyozta a felháborodás, amit a tanárok totálisan etikátlan és értelmetlen döntés hozásának köszönhettem. Kivétel az angolszász  civilizáció, ha akarok se tudok semmi negatívat felhozni azzal kapcsolatban, ezzel ellentétben bocsánatot kérek, amiért ekkora idióták voltak az osztálytársaim az órákon és amiért olykor én sem értékeltem az órákat! I am truly sorry about that.

A legrosszabb ennek ellenére mindig is a biológia fog maradni. (Helló Krisztián! Ez azaz a rész, amit említettem :D!) Mert nem számít, hogy én utáltam, azaz én magánügyem. Ami még rosszabbá tette azaz, hogy a tanáromat nagyon is szerettem és nem akartam rá dühös lenni. Nagyon nem akartam! (Ez igaz!) És az utolsó évünk volt az utolsó csepp a pohárban. Megállás nélkül vérig sértődött, ha nem tanultunk, mintha azért tennénk, hogy őt bántsuk ezzel! De nem, csak nem értjük, senki NEM érettségizett belőle, csak egy ember, aki egész évben nem írt házit viszont mindig ötöst írt dogákon; volt suli mellett 96 másik dolgunk, például az alvás is (amit valamiért te képes vagy mellőzni! :D), és akkor ott van 80 tétel, amit tudni kéne, de szégyelljem magam és pokolra kerülök, ha nem csinálom meg a leckét! Egész évben mínusz járt, ha nincsen házid, egyszer merészeltem nem meg írni, aznap természetesen 1-es járt érte, hiszen senki más nem írt. De visszatérve az órákra, persze teljesen mindegy volt, hogy én mit mondok, hogy állandóan fent van a kezem, volt két kedvenc és az a szent, amit ők mondanak. Ha ez a paragrafus veszi el kedved attól, hogy ide jelentkezz, akkor ne aggódj, már nem tanít itt az illető. Ezen kívül nem volt ennyire borzalmas, de mivel ő volt az osztályfőnökünk ezért szerintem ez súlyosbított a dolgon. Sokszor pedig elvettünk 10 perceket érettségis tantárgyak óráíból o.fős cuccok miatt, amik ráértek, mert isten ments, hogy bántsuk a pici biológiát, mert SOHA NEM FEJEZZÜK BE IDŐBEN, tök mindegy, hogy február van, és már csak 3 oldal van hátra, de NEM FOGJUK BEFEJEZNI SOHA, DE SOHA! Utáltam. Utáltam mindennél jobban a biológiát. És akkor 1-es lesz mindenki röpije, amiből én arra következtetek, hogy nem értik, nem arra, hogy nem tanultak, és ezért az o.fő nem hajlandó a szalagavatónkon énekelni nekünk? Azok után, hogy 12 évet végig énekelt minden sulis programon? A saját osztályának, mert dühös, hogy nem értjük a sejt osztódást? Elnézést, nem tanultuk meg? Köszönöm, nagyon köszönöm. Jól esett igazán! De elismerem, kicsivel javított a helyzeten, hogy énekelt a ballagáson!

„Nothing much could happen, nothing we can't shake. Oh we're absolute beginners, with nothing much at stake.” from: David Bowie – Absolute Beginners

Mindig is lesz olyan, amit soha nem fogok megérteni (de ez nem igazgató függő!). Sosem fogom megérteni, miért nincsen a wc csésze a padlóhoz ragasztva a félemeleti wc-ben. Soha nem fogom megérteni, hogy miért ragaszkodnak az A és B-s osztályok keveréséhez 9-ik évfolyamban, az angolos évben, amikor már tudjuk, hogy 10-iktől nem lehetnek együtt angolon, mert nincsen elég terem az iskolában, hogy az adott órában 4 termet is lefoglaljanak. Nem egyszer hallottam, hogy emiatt siránkoztak az emberek, hogy 9-ben mindenkit ismernek kivéve a saját osztályuk, és emiatt 10-ben inkább az évfolyamtársakra vágynak, akiket mellesleg pont azért, mert nincsenek többet együtt megutálnak a végzős évre... Ennek mi értelme? Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az angol szintjükhöz megfelelően legyenek beosztva, akkor meg csináljunk olyan terembeosztást, ami ennek megfelel! Sosem fogom érteni az angol tanárok, miért tartják baromi bátorítónak a helyesírási hibákkal teli írásokat kiragasztani a falra! Ez senkinek a hangulatát nem dobja fel, ezzel ellentétben azt az illúziót kelti, hogy a tanár arra se képes, hogy kijavítsa a diákok írásait... Találkoztam már olyan diákkal, aki azt hitte, hogy jót írt, majd egy évig minden munkája rosszul sikerült. Sokkal bátorítóbb beadni, visszakapni egy javítottat, tanulni a hibáinkból és utána büszkén kirakni munkánkat. Sosem fogom megérteni, miért nem költünk egyszer 10 milliót minden ablak kicserélésére, ahelyett, hogy minden évben fizetünk milliókat a fűtésért. Sosem fogom megérteni, miért mondjuk, hogy az előző rendszernél eltűntek pénzek, amikor akkoriban 3 titkárnőre is volt pénz, minden DÖK-ös programot tudtak finanszírozni, és nem rúgtak ki senkit, aki nem tudott fizetni (ismerjük el, hogy ez történt, semmi értelme körül írni és az igazolatlan órákra kenni!). Sosem fogom megérteni, miért mondják, hogy az „alapítványi hozzájárulás” az egyetlen bevétele az iskolának, amikor a bejárat mellé bele van fúrva a falba egy plakát, ami arról árulkodik, hogy az Unió 23 millióval támogatja az iskolát; nem beszélve a focizókról, akik bérlik a pályát/tornatermet, a délutáni kurzusokról, amik miatt sokszor nem tudtunk szalagavatós táncunkra készülni, ja! És most már van pénz 3 titkárnőre? Mi a franc? Sosem fogom megérteni a DÖK miért nem kapja meg 20 éve azt az anyagi hozzájárulást, amit törvénybe vettek, hogy az iskolának biztosítania kell? Oh, várjunk, de mégis eléggé sok mindent fizetett nekünk az előző rendszer, akkor újra fogalmazom a kérdésem: miért mondják azt nekem, hogy két 800Ft-os műanyag koronát nem képes kifizetni nekem az iskola, mert, hogy néz ki a könyvelésben az, hogy „műanyag korona”? Megmondom, hogy! Azt írjuk bele, hogy „Diák Önkormányzat – Farsangi kellék” és ígérem SENKIT NEM FOG ÉRDEKELNI, hogy az mi ott! Ha igen, akkor pedig fel lehet hívni telefonon, majd én tisztázom! Lett volna a sulinak két koronája, amit bármelyik játékos programján felhasználhatott volna, de nem! Minek? Sosem fogom megérteni más iskolákban miért lehetett a tesi órán keringőzni/osztály-táncolni. Sosem fogom megérteni, hogy ha valami működik, akkor azt miért fogjuk és vágjuk ki a kukába. Sosem fogom megérteni, hogy a tanárok ........... az igazgató háta mögött (ez olykor számomra és évfolyamomnak előnyös döntés volt, emiatt inkább nem részletezem). Sosem fogom megérteni, miért ragaszkodunk az iskolának a feljelentéséhez, amikor szemmel láthatóan nem találnak semmit!!! Csak fölösleges tortúrán passzírozzuk át azt a pár diákot, akiket elvileg szeretünk. Sosem fogom érteni tanárjaim, hogy tudnak kiállni és közölni velünk, hogy mennyire szeretnek itt tanítani, amikor olyan tanárok, akik láttam, hogy több mint kolléga viszonyba kerültek az igazgatóval, minden héten valami totálisan mást csinálnak, mint aminek elvileg lenni kéne? Mi ebben a jó? Miért poén a rettegés, de most komolyan? Lehet, hogy az igazgató közli egy tanári értekezleten, hogy ő ilyen és nem fog változni. Ami oké, legyen, ő is csak ember, nem fogom bántani a döntései miatt, mert semmi jogom hozzá. Ő ilyen és kész. Vagy elfogadod, vagy mehetsz a p****ba. Egyszerű. De akkor miért csinálnak úgy, hogy nem zavarja őket, majd kérik a diákokat, hogy falazzanak? Annak mi értelme? Szerintem ezzel már 19.000x rosszabbat tesznek, mint az, hogy az igazgató kiáll és közli, hogy ez van! Ő legalább vállalta a véleményét! Egyszerűen mindenki kihasznál mindenkit és minden szituációt! Zseniális! Na EZT nem lehet tanítani, ezt meg kell tapasztalni! Sosem fogom megérteni, hogyha a végzős évfolyam tele van lyukas órákkal rendelkező fiatalokkal, akkor miért nem lehet az egyiket megkérni, hogy a hülye havat lapátolja el az iskola elől (valamiért ez két évvel ezelőtt mindig megoldható volt...), annak érdekében, hogy a szomszéd nénikék ne jelentsék fel az iskolát és a tanárok se essenek pofára reggelente!

♪ „Az ötlet ennyi: innen el lehet menni. De persze nem siet senki.”

De abbahagyom. Mert ezt te nem értheted. És miért? Mert semmi közöd hozzá, ahogyan nekem sem volt. Túl sokszor akadtam ki olyanon, amihez semmi közöm nem volt igazából, mert előtte két évig úgy tettek, hogy van. Ha te most jössz ide, te már erre a rendszerre leszel betanítva, te ezt nem fogod megkérdőjelezni és ez így van rendjén. De nekem volt egy igazság érzetem és fájt, hogy ha azzal visszaéltek, mert, ahogyan az igazgatónak és az angol tanáromnak is lehet véleménye rólam, úgy nekem is lehet róluk. Én a blogomon osztom, ők a tanáriban. Pont. Mindenkinek ugyanannyira fájt, nem igaz?

Nem mondhatom, hogy csalódtam, mert nem csalódtam, csak félre ismertem őket. Ezek 30 éves elmúlt felnőtt emberek voltak, és 30 fölött nem változik az ember. Csak reméltem volna, hogy én lehetek a gyerek és nem a tanárjaim... Megbántam, hogy megismertem őket? Talán. Sokat köszönhetek nekik? Részben igen. Miért részben? Mert vannak olyan fájdalmak, olyan érzések, olyan kétségek, amiket nem a tanárnak kéne az emberben ébresztenie, hanem a sok f***fejnek, akik a gimi után következnek! Houston, we have a problem! Valahol elrontottuk a sorrendet gyerekek! A „meg fogom az személyiséged és ráhányok” nem tartozik a „megtanítom, mert kint is ilyen a világ” kategoríába (vagy, hogy Halák András barátom idézzem „Hülye az a kijelentés, hogy nem csinálom, mert az egyetemen se fogják. Akkor az oviban azt mondom, hogy nem játszok veled, mert az egyetemen sem fognak?”). De megint túl negatív vagyok, nagyon nehéz írni ugyanis. A könnyekkel küszködök, és ezzel egyaránt a búcsú videómat vágom, és a szép a szomorúval keveredik és nehéz, nagyon nehéz pártatlannak lenni. Többek közt, mert az én oldalamon akarok állni. De én hol állok?

♪ „’Cause nobody wants to be the last one there, and everyone wants to feel like someone cares.”

Mindig is dühös leszek, mert vártam, csöndben és nyugodtan vártam azt az egyetlen egy lehetőséget, ami minden barátomat megilletett előttem. Azt, ami miatt ez az iskola más volt. Az, ami miatt családias volt és szeretni való. Nem sokkal a változásokat követően tudtam meg, hogy ez is pofára megy, szóval nem kéne sokat reménykednem. Amikor 11.-es voltam, az angol tanárunk hosszasabb időre lebetegedett és az egyik órán két végzős diák helyettesített. Zsombor barátom még fiatal Kürtösként kapott erre lehetőséget. Valamiért azt hittem, hogy én is élhetek ezzel a csodálatos lehetőséggel talán majd, ha végzős leszek. De nem. Valaki azt mondta, hogy biztosan, mert a szülők panaszkodtak. Hiszen, ha nem tudnád, a szüleid állandóan az iskolát hívogatják és panaszkodnak! Ezt csak azért találom hihetetlennek, mert, amikor az én évfolyamom akarta elérni az igazgatást, hát... rövidre zárva nem sikerült nekik, mert valaki mindig tárgyalt... Viszont velem ellentétben Zsombornak iskolából való távozása után is felajánlották, hogy bármikor visszajöhet órát tartani... Egy tanárunk fel is ajánlotta osztálytársaimnak, ezzel elismerve, hogy helyettesítés ide vagy oda, nem kell ahhoz betegnek lenni, hogy ne kelljen órát tartania! Szóval vagy valóban nem telefonáltak a szülők, vagy megint úgy döntöttünk, hogy nem osszuk meg az igazgatással a terveinket. De nem akarnék féltékeny lenni a Zsomborra, csak rosszul esik, ha arra gondolok hány tanáromnak meséltem, hogy én is tanárnak készülök (többek közt olyanoknak is, akik a helyettesítést szervezik). De hát kit is érdekelek én, nem igaz? Jól viselkedtem, mosolyogtam, rendes voltam egészen addig a pontig, amikor rájöttem, hogy tök mindegy mit csinálok. És onnantól kezdve ez is történt. Elkezdtem tesztelni kit mennyire tudok felhúzni és végre élvezetes volt! El sem tudjátok képzelni, hogy egy olyan aprócska szótól mint ’bunkó’ az emberek agyvize, hogy feltud forrni! Mondták, hogy megsértettem őket, és kérdezték, hogy szerintem megérdemelték-e... Naná! Ne hülyéskedjünk már! Magukat (mind annak a 33 embernek, akit 2009 Májusában még szerződés ide kötött) zavarta, amikor az én életemet vágták haza? Nem úgy tűnt! Azt hittem, hogyha melléknevekkel látom el őket, akkor rájönnek, hogy mennyire megbántottak és mekkora fájdalmat okoztak nekem, de nem! Megint nekik állt feljebb! Én ezzel az emlékkel maradok életem végéig, mert gimibe csak egyszer jár az ember, maguk meg jövőre kapnak 40 új diákot! Ha valamit, akkor azt bizonyították, hogy ha valamit el akarnak felejteni, elfogják felejteni! Nem aggódom Önök miatt.

De megint elkaptak az érzelmek, szóval kicsit megnyugszom. 

Hogy egyszerűbben megértsd, ezt az egész igazgató váltást én úgy éltem meg mintha a szüleim elválltak volna. Ami részben azért röhelyes, mert kevés olyan boldog házasság van a világban, mint a rendes szüleimé. De az egész mégis ilyen volt. Apu megsértődött és elhagyott, anyu meg csak csúnyát mondott apuról. De, ahogyan az idő telik apu egyre jobban fog hiányozni, ami rosszul esik anyunak, de a végeredménye ugyanaz, a gyerek fog szívni. Mert aput baromira nem érdekli, veled mi van, csak az a fontos, hogy anyut szidja neked, amikor veled van és anyu csak megsértődik ha te bármilyen szinten is megmered kérdőjelezni, hogy neki van-e igaza. És mind a kettő ezt úgy csinálja, hogy nem mond el neked mindent csak várja, hogy te majd „helyesen” döntsél!

Ha netán egy volt tanárhoz van szerencsém, és éppen virul a feje, mert úgy érzi, szidom a mostani rendszert, akkor ne aggódjon, kitérek magukra is. Kezdjük az egyszerű, és azt hiszem már mindenkiben felmerült alapvető kérdéssel, miszerint: MI A FRANC BAJUK VAN MAGUKNAK??!! (Tisztelet annak az 5 kivételnek, és nekik NEM szól ez a része írásomnak!), de komolyan? Miért van az, hogy csak azokkal lehet kulturáltan beszélni maguk közt, akiktől már térden állva bocsánatot kértem és elismertem, hogy tévedtem? Sőt nem, nem tévedtem. Mert valljuk be, sértődött levelek és „hülye vagy lányom nem értheted te ezt”-en kívül semmi hasznos tanácsot nem kaptam. Nem volt miben tévednem, volt egy osztályfőnököm, aki megkért, hogy bízzunk benne és maradjunk és egy másik oldal, ahol csak 3 ember volt képes elmondani mi a baja, a többi meg nevekkel dobálózott és közölte, hogy ne is számítsak tőlük semmire, ha nem váltok iskolát azonnal! Megkerestem Önöket, mert az egyetem előtt álltam, egy fontos és nehéz döntés előtt, mint mondtam tanár akartam lenni és szükségem volt tanácsra, szükségem volt arra, hogy beszélhessek olyan tanár ismerőseimmel, akikre felnéztem (mert az iskolában lévő helyzet nem volt túl kedvező, szeretem tanárjaimat, de nem a huszonéves kategóriától akartam választ kapni az élet nagy kérdései; a nem húszas réteg pedig még mindig utált engem a ’bunkó’ miatt...) Írtam levelet, írtam beszámolót, bocsánatot kértem, esedeztem egy lehetőségért, hogy lássam Önöket még egyszer...  Aztán a kedvenc levelem a szalagavatós meghívómra érkezett válaszként „Kösz nem. (...) Mi előre megmondtuk.” Mit? MIT MONDTAK?? Semmit! Itt van mellettem másik 200 diák, akin maguk mind áttapostak, amikor szó nélkül felálltak, és ők sem nagyon tudják felidézni mire is hívták fel a figyelmet és megint ott tartunk, hogy kinek volt igaza! Senkinek nem volt igaza, megmondjam mi van? Valaki, valaki, aki egy borzasztóan erős és okos és egyedüli ember volt meghalt. Szomorú, de meghalt. És az, akinek a kezében hagyta, érthetően nem volt képes átvenni. Nem, mert nem felel meg a munkára, vagy mert nem ismerte úgy az iskolát, mint azt kéne, hanem mert túlságosan is kötődött hozzá érzelmileg. És ezt meg tudom érteni. De emiatt kerültünk abba a helyzetbe, hogy ki legyen kinek az utódja, és igen, olyan lett, akivel maguk nem értettek egyet. Szar ügy! Pont, ennyi. Igen, alapítványi iskolánál nem kéne pályázattal eldönteni, hogy ki vegye át az irányítást. Igen, egy alapítványi iskolánál jó lenne, ha az alapítvány nem NYOLC HÓNAPPAL KÉSŐBB TUDNÁ MEG, HOGY MEGHALT AZ IGAZGATÓ!!!! De ez van, voltak itt félreértések bőven és én, akiben Önök megbíztak és négyszemközt megosztották oldalaik a sírba fogom vinni, amiket mondtak. Mondhatom, a két oldal nem fedi egymást, de ezen már meg sem lepődtem... A Kürt darabokban volt, nem kicsit, nagyon. Az erős tanári kar, amit mindig úgy láttam, mint egy nagy láncolat, ami elkapja a problémás diákokat és segít rajtuk, elrozsdásodott és a diákok közt már csak a tanári kar ellen érzett utálat élt. Amikor megtudtam ki lesz az új igazgató, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy igen, ő rendben fogja rakni ezt. Gatyába rázza a dolgot. „Mi előre megmondtuk.” Mit is? Kérdem újra. És bevallom megtette, gatyába rázta, először érzem azt, hogy a tanári kar megint létezik. Kimondottan érzem a szeretetet köztük és ez jó érzés. Az, hogy ez az egész azzal végződik, hogy én úgy megutáltam ezt a sulit mint a ****-t az számomra szomorú, de bíztat, ha arra gondolok hány barátot hagyok itt. De el kell mondanom, hogy nekem mi a véleményem az igazgató jelöltekről. Tudom, ezért még valaki pofán vág, de nem érdekel. A tanárnő, aki először átvette a munkát, őszintén megmondom, úgy éreztem nem felel meg,  pusztán azért mert tudtam, nem ismerheti annyira Herczeg Évát, így nehezen tudja folytatni munkáját. Az elmúlt két évben rájöttem, hogy ha próbálkozott volna se tudott volna jobban hasonlítani rá. A „nyitott ajtós igazgató” szerepét csillagos 5-el végezte, és valószínűleg ha az ellene növekvő „anti-tábor” nem tesz meg mindent, hogy kigáncsolja félúton, akkor azok, amiket mint DÖK-sök kértünk talán meg is valósulnak. A mostani igazgató tudtam, hogy helyére hozza a dolgokat, bár én úgy érzem, hogy ez nagyon lassan ment, és biztos voltam benne, hogy a „megfogjuk a problémás” diákot az átmegy „rúgjuk ki”-be. Nem tévedtem, ebben is meg van a tökéletes összhang a tanárok közt. Bár, hogy őszinte legyek, ezzel még egyet is tudok érteni, sőt, volt olyan, akit sokkal előbb is ki lehetett volna tenni! A rendbe hozással persze együtt járt az is, hogy a saját stílusában teszi ezt. Titkárság csak megadott időben van, lehetőleg 7 napos szünnap előtt pénteken (ami mellesleg az egyik nap lenne, amikor a diákok mehetnek...), elküldjük a titkárnőt szabira, ha netán van valami sürgős, nehogy el tudjuk intézni a dolgaink, és a „nyitott ajtó” helyett zárjunk mindent kétszer kulcsra. És mint már említettem ezen, nem nagyon tudtam se én, se László, se Zsombor barátom változtatni. De itt jön a nagy igazság. Én egyiküket se akartam XD. Én máig egy teljesen másik embert néztem ki magamnak, mint megtudtam nem vagyok ezzel egyedül, sőt, és nem azért mert ezt az embert nagyon szerettem mint tanárom, hanem mert benne bíztam. A listára írandó, hogy egy eléggé szép mennyiséget letudott években az iskolában, máig valahányszor meglátja Herczeg Éva nevét látom a fájdalmat a szemében és tudom, hogy megvoltak a papírjai ahhoz, hogy pályázzon. Ismerve dolgozatjavítási szokásait és ahhoz kedvét, meg tudom érteni, hogy miért nem pályázott, XD, továbbá feltételezem, hogy jobban szeret tanítani, de egyszer megkérdezném, hogy miért nem? Értsd meg te, aki pontosan tudod kire gondolok, ha olvastad eddig írásaim láthatod, így 6 oldallal később, hogy nem kicsit gondolkoztam ezen és nem hagyom, hogy ebben a kérdésben befolyásoljanak az érzéseim. Kommunikáció képtelensége ellenére rendkívül jól ismeri ezt az iskolát és diákjait és szerintem, ha nem is a papír és a gazdasági részlet rendberakása lett volna az erőssége nagyon jó munkát végzett volna. De ez nem történt meg. Helyette kaptam ezt: volt három ember, aki elmondta nekem, hogy azért távozik, mert undorítóan viselkedtek vele, mert fél és nem bírta nézni, hogy szeretett kollégái egymás nyakának ugranak. Igazuk van, fáj, de elengedem őket. De a többi, akik 2 évvel később is képesek minket diákokat utálni, azért mert nem voltunk hajlandóak azonnal iskolát váltani, azok már elnézést, de tudják hova dugják! Ígértek nekünk egy másik iskolát, egy új Kürtöt, és várunk. Hogy őszinte legyek én máig várok, hogy ez megvalósuljon, mert, ahogyan sokuknak írtam búcsú levelemben, én itt vagyok, ha kell valami, elérnek... de maguknak (mind annak a 33 embernek, akit 2009 Májusában még szerződés ide kötött!) undorító háborús állapotot kellett teremteniük és olyanokat maguk ellen uszítani, akik szerették Önöket. Csak gratulálni tudok!

Sokat tanultam. Irdatlanul sokat és a felének semmi köze az oktatási minisztérium által megadott tantárgyakban elvárt követelményekhez. Bejártam a fél világot ezekkel az emberekkel, és azt semmiért nem cserélném el.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor majdnem kiköptem a szívem az ijedségtől, mert az osztályfőnököm megállás nélkül csapkodta az asztalt a naplóval, többnyire totálisan random. Nem felejtem, amikor megismertem az első gimis matek tanárnőm, a világ legaranyosabb és legszórakoztatóbb emberét! Vagy, amikor megkaptam a dicséretem angolból, mert egy évet tanultam megállás nélkül az emelt érettségire, és az írásbelire teljesen egyedül készültem és egyszer úgy éreztem, hogy igen, igenis megérdemlem azt a hülye dicséretet érte! Soha nem feledem azt a drága angol tanárnőt, aki puszta kedvességből felkészített az angol szóbelire, nélküle soha nem lett volna max pontos, köszönöm! Az első igazgatói dicséretemet a francia tanárnőmtől, az egy kellemes karácsony volt a szüleimnek. Soha nem felejtem el azt az 5 hónapot, amikor én is színjátszós lehettem és megismertem a legjobb barátaim. Sosem felejtem, amikor egy tanár, aki sajnos minket személy szerint nem tanított, engem és Lászlót az iskola „lelkének” nevezett, egyszer, amikor már sokadszorra bent maradtunk késő délután. Soha nem felejtem a kémia tanárnőm, aki azt mondta anyukámnak, hogy ő köszöni, hogy taníthat engem. Vagy a német tanárnőm, akinek köszönhetően gond nélkül beszélek osztrák benzinkutaknál, amikor átutazóban vagyok. A DÖK elnökségének elvesztését követően kapott kellemes szavakat az igazgatóhelyettes úrtól. Mely csak erősített, és az azt követő évben pedig kiérdemeltem e feladatot és büszkén vettem át az engem megelőző fiatal harcosoktól. Majd ugyanezzel a büszkeséggel dobtam el magamtól, amikor rájöttem, hogy a 200 diákból egy sincsen, akinek érdemes itt güriznem. Szép idők voltak  :D. Sosem felejtem azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy a testnevelés tanáraimat mennyire szeretem, ez egy új dolog volt számomra, de már tudom, hogy azért volt lehetséges, mert nem tesiztem!

Kérlek, értsd meg, bárki is vagy, legyél volt diák, jelen diák, jövőbeli diák, vagy egy tanár a sok közül, aki itt megfordult, vagy itt akar dolgozni, hogy az utolsó évemben született Kürt elleni propagandám ellenére nem akarom megmondani, hogy mit tegyél. Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen, amikor átvernek. Az arcodba hazudnak, és olykor a hátad mögött nevetnek ki. Itt fontos tudni, hogy ez a gimnáziummal együtt jár, nem csak kimondottan a Kürttel! A különbség pusztán az, hogy más iskolákban a diákok csinálják ezt veled és nem a tanárok... De ezek mind személyes gondjaim voltak, egy-egy bizonyos emberrel, és az esélye, hogy veled megtörténjen az lehetetlen (bár a valószínűség számítás nem az erős pontjaim közé tartozik!). Lehet, hogy te is szeretni fogod, lehet, hogy ez a rendszer neked megfelel. Nem elég szerintem azt mondani, hogy „Annak ellenére, még mindig jobb, mint más sulik”. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy az első világháború még mindig jobb, mint a második. Nem, nem az! És szerintem eléggé jól bizonyítottam, hogy a memóriám jó, de így is képesek voltak hazugnak nevezni az arcomba, amikor rámutattam arra, hogy egy másik illető emlékszik rosszul egy közös beszélgetésünkre. Majd megint én voltam hisztérikus, amiért nem fogadtam örömmel, hogy elvileg hazug vagyok. Logikus, nem? De ennek ellenére lehet remek osztályod, lehetnek szimpatikus tanárjaid, és ha mázlid van a biológiát nem az igazgató fogja tanítani (csak vicceltem, eléggé jól tanít, úgy kettőnk közt!). Én sokat letettem az asztalra, és megdolgoztam azért, hogy joggal írhassam le azt, amit itt most elolvastál. És nem a harcot keresem, nem akarok veszekedni, nem fogok soha többet rosszat mondani a sulira. Bocsánat, de ezzel egyaránt jót se. E írásom és búcsú videóm miatt félek nem csöndesen, de távozom.

„Menni kéne, mozdulni végre. De visszatart valami még. (...) Az út végén, majd megpihen. Hívogat egy új világ.”

Egy dolgot ért el bennem ez az egész. Nem akarok egyetemre menni. Nem akarok az életemben még egy tanárral találkozni. Bár hét éves korom óta készülök rá, de én nem akarok tanár lenni. Az egész utolsó évem végeredménye az volt, hogy tanáraim és osztálytársaim minden maradék csöppnyi önbizalmamat elvették és porba tiporták. Nem maradt semmi. Hova menjek tovább? Láthatod e blog többi lapjáról, hogy van mivel elfoglalni magam, csakhogy egyikhez sincsen kedvem. Semmihez nincsen kedvem. Egy embert kértem, hogy olvassa el a forgatókönyvem, soha nem fogja. Egy embert kértem, hogy kitehessük iskolában a munkáim, soha nem fogja. Ezek azért lennének számomra fontos dolgok, mert azt hittem olyan kezébe adtam őket, akiben bízhatok. Tévedtem. A nyelvi tanárok köszönetén kívül semmi jót nem tudok felhozni erre az évre. Bár már most tudom, hogy a tesi tanárom leszólna, hogy megint a dolgok negatív oldalát nézem, de akkor kérem, mutasson rá a pozitívra. Bár egészen eddig izgatott a gondolat, hogy mélyebben bele vethessem magam az angol irodalomba és hozzám hasonlókkal találkozzak, akik Jane Austen-t tudnak fejből idézni, és látták Shakespeare darabjainak az összes filmes adaptációját. Sajnos a végeredmény egy marad: nem akarok soha többé egy tanárral sem találkozni.

Hé te! Ha olvastad, és leakarsz szólni, mert gonoszat mondtam rád, és rosszul esett, kérlek, csak egy percig képzeld el nekem milyen érzés lehetett azt megélni, és most leírni. És, ha esetleg Ön egy tanár, és szeretné felhívni a figyelmet valamire, amit félre értettem, akkor kérem tisztelettel, értse meg, hogy leszarom! Egy dolgot megfigyeltem, ebben az iskolában mindent meg lehet magyarázni. Néha annyira jól, hogy ha előttem ült egy nyuszi, képesek voltak elhitetni velem, hogy az egy kutya. Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel! Semmit nem mondhatnak, ami jóvátenné a rosszat és nem fogom hagyni, hogy tovább rondítsák a szépet. Sajnálom. Túl sokáig el akarták hihetni velem, hogy egy sértődékeny kislány vagyok, tessék sikerült. Nesze, itt van, becsukom szemem, füleim és sikítok. Buta leszek és tehetetlen, hiszen ha valamit tanultam volt tanárjaimtól azaz, hogy hülye vagyok és nem tudok semmit. És megtanultam mostani tanáraimtól, hogyha tudok valamit, akkor azt felejtsem el, mert veszélyes a karrierjük szempontjából. Túl sokáig mondták, hogy ne törődjek a dolgokkal, haladják tovább, hát tessék, sikerült.
Az én Kürtös kalandom itt ért véget. Négy hosszú év volt, és minden pillanata aranyat ér. Nem igazi arany, de valahol csillog. Ha érdekel, hogy mi is csillogott benne, nézd meg búcsú videóm.
Hogy mit fog kiváltani ez a bejegyzés vagy a videó? Egész biztos vagyok benne, hogy az én nevem is felkerül a tiltó listára.

♪„There is no future, there is no past. Thank God this moment’s not the last.” from: Rent – Finale B

Ha bárki is ezen az írásomon megsértődik, szépen kérem, ne tegye. Semmi értelme! Ha bárki is hallgatna az én véleményemre, akkor a tanáraim sosem mentek volna el és a diákok fele pedig már nem lenne itt. Sőt annyira nem ér semmit az én véleményem, hogy még én sem hallgatok rá, hiszen egy telefonhívás és megóvom magam ettől az egész szánalmas szenvedéstől, de maradtam. Megvádoltak, hogy fájdalmat okozok a tanáraimnak, erre csak azt tudom mondani, hogy kölcsön kenyér visszajár, én abba nem rúgok bele, aki nem ad rá okot. És ha objektíven tekintünk az írásomra, szerintem jelent meg ennél már sokkal rosszabb az iskola ellen, talán Önök tiszteletbe tudják tartani, hogy Nekem szükségem volt Erre, hogy lezárhassam magamban és esélyt agyjak sebeim gyógyulására. Mert nem, nincs ott vége, hogy „bezzeg majd az egyetemen!”. Én senkit nem akarok bántani, és remélem ez érződött is. (Kivéve egy embert, maga mehet a pokolba!.... Na, jó nem.)

„Mi szeretsz a matekban?”
„Azt, hogy logikus.”
-                              - Hörmann Anikó


2011.07.21 - CsorEsz

Wednesday, July 20, 2011

Friday, July 15, 2011

Blogger: My Book

Az első könyvem 2008 novemberében kezdem írni, és a következő év júliusában fejeztem be. Az első művem, tele hibákkal persze, de ennek ellenére nagyon büszke vagyok rá és örülök, hogy ki tudtam írni magamból minden gondolatom. Ha szeretsz írni, bármi is legyen az oka, akkor kapj fel egy tollat most azonnal! Nem kell bestsellernek lenni, de még az is lehet, hogy van ott valami!
Ho scritto il mio primo libro in otto mesi, dal novembre del 2008 fino a luglio dell'anno seguente. Si, é piena di errori, ma sono molto fiera di quello che ho scritto. Se ti piace scrivere, qualsiasi cosa sia la ragiona: prendi una penna e non fermarti! Non devi essere il migliore, credimi, ma chissá? Di solito se la scrittura ha un buon effetto su di te allora ne vale la pena, abbi fiducia!

In the November of 2008 I sat down to write something. This something turned out to be the first book I have ever written. I adored writing it. The book is bad, so no, don't ask me for it! I know it's bad because my friends won't read it and those who did give me fair, but very much needed criticism. I learned from it, what I'm trying to say. Either way I am very proud of my first work being in English, over 200 pages (A4) and perfectly what I wanted it to be.
Today, 2015, I know exactly what I have to change to make it work - and I want to - but there has to be that one for every writer that they feel started them. I want to write, I want to write all the time as a matter of fact and I hope to have a career where I can do that, even if just part-time. Let that be movie scripts, simply poems, short novels or whole books: it doesn't matter. The moment I get to write down my thoughts, stories and dialogues I feel alive. I'm lucky. Not many can find the thing that will do that for them!

"Bunny reached him and hooked into his right arm. “Good morning!” she exclaimed with the most gorgeous smile he has ever seen. The coat was not a necessity for Liam anymore and suddenly he didn’t feel the minus–10 degrees just the sound of his blood rushing in his body. Her voice was like magic and her smile like a painting. 
His heart was beating faster than ever, 
“Oh what a joyful feeling love is”, he thought." - Bunny, 2009.

I come up with a movie scene just before going to sleep and replay it until it starts to work. Then I either just write down the dialogues or actually write it down as a chapter in a book. I got a lot to learn, I know that, but just these past four years of university (English major, check out my papers here: http://csoresz-vilag.blogspot.com/p/hw.html) brought me closer to the writer I want to be and I can see I am far better than I used to be.
My final weakness is not being able to write in my own mother-tongue... as I don't considerate that... but I won't find any audience, or, more precisely, any publisher here who would care for it. So, I will have to try my luck abroad or start writing in Hungarian!
Either way, if you feel like you can't help but write? Get out a pen and don't stop! It's therapeutic and there might be something there! You don't have to become a best seller to find relief in jotting down your own thoughts, trust me :)


For more information, visit my latest update on the book here: http://csoresz-vilag.blogspot.hu/2012/10/milestone.html

Tuesday, July 12, 2011

Cooking With CsorEsz - Forró Csoki Gyümölcsön


Hozzávalók:
- sárgabarack/ alma
- étcsokoládé/ csokoládé
- porcukor/xylit (darálva)


A következő recept egy egyszerű és könnyen elkészíthető finomság, amit egy délutáni unalmam keretében fedeztem fel. A Lindt csokigyár készít egy nagyon finom étcsokit, ami vékony lapokra van szeletelve a doboz belsejében. Én ezt használtam a sütéshez, de ezt eléggé nehéz itthon megtalálni, ezért maradjunk az egyszerűbb megoldásnál, a csokit, amit felhasználunk, azt reszeljük le. Nem jó ebben az esetben a csoki reszelék, mert az sima ízesitőnek számít és nem is olvad meg annyira.
Én sárgabarackokat félbe vágtam és egy-egy csoki lapot rátettem és bedobtam a sütőbe. Süssük 180° 10 percig. A barack sajnos sütés alatt elveszti édességét, és a csokival együtt egy savanykás ízt kreálnak, emiatt az ember egy kis porcukorral díszítheti az édességet. Végeredményként a szákban maradt íz az édes csoki lesz, míg közben a puha barack, ami olyan hatást kelt, mintha olvadozna.
Az édesebb verzióhoz használhatunk étcsoki helyett tejes csokoládét, és ez a recept szintén működik almával. De figyelem, az almát nagyon vékony szelekre kell vágni, ahhoz, hogy ilyen kis idő alatt picit megsülljön. Ha a vastagat szeretjük, akkor azt érdemes előre megsütni, majd utána rátenni a csokit és a már kikapcsolt, de meleg sütőben hagyni egy pár percig, hogy a csoki ráolvadjon a gyümölcsre.


Jó étvágyat kívánok hozzá! :)

Utolsó osztálykirándulás - Róma. Last school trip - Rome. Ultimo camposcuola - Roma.

Utolsó osztálykirándulás - Róma. Last school trip - Rome. Ultimo camposcuola - Roma.

Érettségit ünneplő búcsú kirándulás sajnos csak az osztály egyik felével.

                 "A lehetetlent is
                  Szabad lesz remélni!
                  Meglátod, hogy milyen
                  Érdekes lesz élni." 
                    - Szép Ernő

Monday, July 11, 2011

Scrivere In Italiano

Dopo otto mesi ho finito il primo libro, e posso dire che ne sono abbastanza fiera. É lungo 201 pagine, A4. Al momento e il massimo che posso estrarre dalla mia mente su quel soggetto, e fino a che non mi metto a rileggerlo, non penso che troveró nuove idee. Ed oramai ero arrivata alla fine, ho delle piccole storie che devo concludere dentro gli ultimi capitoli, ma al 99.9% é finito.
Qui, comincia il nuovo problema. Ho iniziato a scrivere il mio nuovo libro, e ho deciso di scriverlo in italiano. Perché? É abbastanza semplice davvero, io uso sempre persone esistenti nella mia vita per poi creare i miei caratteri, e la gente in questione parla solo ungherese e italiano (ad alcuni solo italiano!). Nonostante io senta dentro di me che l'inglese sia la lingua nella quale trovo meno difficoltá ad esprimermi, vorrei che i miei amici leggessero il mio libro.
Ecco il primo scontro, non me ne ero accorta fino ad adesso di quanto ho dimenticato. Se non ci fosseró dizionari sull'internet sarei in un grosso guaio vi dico! Non mi ricordo termini (< tipo questa parola, l'ho appena cercata su google!) abbastanza comuni! Possiamo dire che sia colpa del fatto che non lo uso ogni giorno, che in fondo diciamo si, é colpa mia anche, ma cosa dovrei fare? Non ho sempre qualcuno italiano né sulla chat di Facebook né su messenger (e poi su Skype non c'é stá proprio nessuno!) E anche se trovo un'amica che vive in Italia, non é detto che sia italiana!! Infatti, la maggiorparte delle mie amiche abitanti di Roma sono Ungheresi, e in queste occasioni io presento la possibilitá che non debbano parlare e ascoltare l'italiano! E io, da buona amica non pretesto. E poi non riesco piú a trovare il modo di esprimermi. Se non mi ci metto una mezzoretta a collocare le parole insieme, allora non riesco ad avanzare, perché ho Word lá aperto davanti a me, ma nella mia testa le parole vengono in inglese, tedesco, ungherese, tutto ché italiano! Mi pare ovvio, no?
Perché non scrivo in ungherese? Perché lo odio. É semplice, io trovo, ho sempre trovato piú difficoltá ad esprimermi in ungherese che in qualsiasi altra lingua. Questo é un pó triste, io penso che ognuno debba sapere bene almeno la propria lingua! Fallito...
Il secondo problema, é che ho un pó paura di cosa penseranno di me dopo che descrivo io cosa penso di loro... Logico, no? A dire il vero in ogni caso, oltre alla statura e gli aggettivi piú forti della loro personalitá, nel 60% non coincidono con il personaggio che m'invento io per il libro. E forse questo non lo sanno, e suona un pó stupido se mi metto a spiegarlo! Poi, per lo stesso motivo ogni scena amorosa é esclusa. Anche se nella mia mente loro non sono piú la stessa persona, quindi non mi si esplode il cervello mentre scrivo, per loro questo é diverso. Il mio primo libro era facile, perché il personaggio principale mi odia abbastanza che io sappia non lo leggerá nemmeno se fosse l'ultimo libro sul pianeta! E gli altri caratteri o erano basati sulla mia mentali o su quei amici miei alle quali non capitavano scene 18+. Che potrei fare? Forse mi tocca scrivere una paginetta in modo che capiscano cosa mi passava per la mente....
Comunque il problema rimane che senza la Rai in televisione, anche se mi rivedo l'Ultimo Bacio o Tre Metri Sopra Il Cielo, giá li so di memoria e non sono capace di ingrandire il mio vocabolario. Purtroppo nel primo anno dell'universitá studieró solo linguistica d'inglese, anche se sinceramente vorrei cominciare con l'italiano adesso. Che mi resta fare? Leggere. Leggere il piú possibile e non andare da nessuna parte senza il mio quaderno. Le idee migliori capitano quando meno te lo aspetti!

Friday, July 8, 2011

Why you should enjoy Star Wars Episode I, II and III in spite of public opinion

All rights reserved

So, let's have a quick review of Star Wars episode I, II and III. Anakin is discovered on Tatooine, Qui-Gon Jin brings him with them, he dies and Obi-Wan Kenobi raises him. He learns about the force and how to use it to his advantage. As Padmé Amidala, his future wife's life is in danger, he turns to the dark side of the force in order to save her, but ends up almost killing her as rage takes over his mind. From their union Luke and Leia, the twins are born. Their tale is narrated in episode VI - A New Hope (1977), V - The Empire Strikes Back (1980) and IV - Return Of The Jedi (1983). But now let's discuss the first three.
Let me tell you, that I love these, despite public opinion. I am not here to tell you that all the reviewers who have described the huge plot holes are wrong! No, no, on the contrary I can firmly say that they all share a fair point, and I cannot argue with them, beside a couple of points. What I am hear to tell you, is what I am capable on enjoying in those movies despite the somewhat huge plot holes. Maybe you'll find a way to appreciate them from now on! It isn't going to be easy, so pay close attention!

Let's have a look at episode I - The Phantom Menace (1990): I hated it. Seriously, except for the so cute little Keira Knightley who took the place of Natalie Portman as Queen Amidala, there is not one second of this movie that I found memorable. Many people argue that Jar-Jar Binks was annoying, I did not find that to be true! To be honest, I hate C-3PO far more! He is the annoying little bitch, Jar-Jar is simply stupid. And R2-D2, quite frankly, try and install a program that can speak a human language, OK?
What I did love about the first movie is when they travel in the city under water. To start with, Jar-Jar's planet reminded me a lot of the Moon where the Ewoks lived in episode IV. Other than that the first movie was a simply an excuse to show everyone that they got the same actor to play the chancellor (Ian McDiarmid) and well... Darth Maul really looked cool! Also they showed us that in fact Anakin is very handy, so we know where Luke gets it from. Yes, it was boring, so what? In the long run it was in fact necessary, it has hidden points that are interesting, we see he has natural chemistry with Padmé, we see the Jedis for the first time, which is pretty cool and Qui-Gon got a pretty awesome death, which I cannot say for the other Jedis in episode III... Anyway, you need to admit, that there were some pretty important key elements that people shouldn't overlook, but they do!

The biggest disappointment for people was, that they wanted to see more of Darth Vader. And I don't get that, you already have three movies about him, was I the only one who was interested in knowing why Luke and Leia are the way they are? Where they come from? Why they don't have a mother? Who was their mother? Because I got an answer to all of those questions, yet people only preached about how annoying the relationship and the kissy-kissy between Padmé and Anakin was, which brings us to:

Episode II - Attack Of The Clones (2002): I loved it. Every minute of it, I seriously considered it to be the best one (!!!), until I heard other people's complaint. And the funny thing about that is, that I don't think people know why they don't like it. One person told me that they didn't like the drooling relationship. Well, that is the only thing anyone ever told me afterwards... They probably heard it somewhere and decided to stick with it because it sounded plausable! But that isn't right! I am seriously starting to wonder, if people realize what they are saying! Everyone loved episode IV, V and IV, and why wouldn't you? It was one of the first movies that defined the future of cinema. But if Anakin and Padmé don't fall in love, as in, that one particular story line that you all defined as 'boring' doesn't occur, THERE IS NO LUKE OR LEIA! People, the whole reason why he ends up being Darth Vader is because he was driven mad by the fear of losing her! The struggle to be together even if they are not allowed to, the hiding, the fear, it is no wonder she died in childbirth, it is a miracle she managed to give birth with all of that stress!
You need to look at it from my point of view, if these two don't come together, episode III, IV, V and IV does not happen. You people complain that the relationship between the two was boring and I don't get that. We see in the first movie that they have chemistry, they fancy each other. The whole basis of the story is that Anakin is different from everyone else, we all know that, and you people seem to complain that he is different! No sane minded Jedi would cross to the dark side, that's the whole point! If we don't spend an entire movie showing us what kind of problems he has got with dealing with strong emotions, then him changing sides is actually useless and somewhat stupid as well! I have heard complaints, that Anakin's route to the dark side wasn't built up properly... OH MY GOD! People, it is the thing you have defined boring IS the build up!
I also loved the planet and the creatures Obi-Wan visited when he found the clones. Also, if you pay close attention, you will see and error, one of the clones does not look like Jango Fett at all, but in fact is the actor that played Captain Typho! It is quite funny! And come on, Christopher Lee is still fucking Christopher Lee! Even if Yoda fighting is at first funny, when you've watched it for the 20th time like me, you will find it cool and awesome!

And this explains episode III - Revenge Of The Sith (2005): the fear. If you pay close attention to Anakin's reaction when he finds out Padmé is pregnant, it is not joy right away. He knows it is a sin. The highest kind; not only he is not supposed to have any feelings, but he killed because of his mother, he married someone, someone who should not allow herself to have feelings either and now he is going to have a child! Just imagine the pain and stress that can cause! And someone offers him a way out, a way where he will not be judged nor excluded for having feelings. And Obi-Wan has gotta be the biggest hypocrit for telling him off because of him changing sides! He himself of course loves Anakin as a brother, if he didn't he would've killed him without thinking about it and then there would be no Darth Vader. You have to think about it, why would they all judge Anakin for changing sides? It is quite obvious, because they would do it themselves if put into the same position. They all have someone they loved and when they are not allowed to. And that idea is simply intolerable to them. "She has lost the will to live." said the robot about Padmé. General Grevious looks awesome on screen and I loved the Wookies.

I can understand that the relationship between Leia and Han is far more entertaining and well we finally get to see a side of Yoda that we couldn't in these episodes but you cannot say that these were not important. I know that you think this was all an excuse for George Lucas to use SGI and get himself some money. And I might be the only one who thinks that besides the obvious plot holes, if you concentrate on the main story line as in why and how Anakin was chosen; how he became brothers with Obi-Wan, therefore why he felt the need he felt to be killed by him in episode IV; how his love for Padmé only grew stronger and stronger; how she couldn't live without him; what self betrayal must have been knowing he will be a father when he is not allowed to; how a solution, at that point any solution seemed applausable for him to be able to just live forever with his wife you will find that these movies are just great. They really are in my opinion. And yes, these three were directed to a different generation, and with that generation it stroke 10 points out of 10. It might be a girls opinion, but I don't know that many Star Wars girl fans, so try and take my word for it! Re-watch these movies keeping in mind these points!



Anakin Skywalker/Darth Vader - Hayden Christensen
Padmé Amidala - Natalie Portman
Obi-Wan Kenobi - Ewan McGregor
Yoda - Frank Oz
Chancellor Palpatine - Ian McDiarmid
Qui-Gon Jin - Liam Neeson
Darth Maul - Ray Park
General Grevious - Matthew Wood
R2-D2 - Kenny Baker
Shmi Skywalker - Pernilla August
Count Dooku - Christopher Lee
Jar-Jar Binks - Ahmed Best
and
Mace Windu - Samuel L. Jackson

Tűzijáték Rómában - Fireworks in Roma - Fuochi d'artificio a Roma

Szent Péter és Pál ünnepe, Június 29 2011
 Saint Peter and Paul's day, June 29 2011
Festa di San Pietro e Paolo, Giugno 29 2011

Monday, July 4, 2011

Blogger: Roma, la cittá eterna

Dove potrei cominciare? C'é tanto da dire a poco tempo. Se guardo l'orologio vedo chiaramente che sono le due e mezza di mattino, e non sono molto veloce a scrivere, peró devo scrivere!
Via Del Corso, 437
Sono appena tornata da Roma, altro che cittá eterna direi che é la cittá delle chiese! Insomma possiamo dire, che per me Roma non é come per altra gente. C'é chi ci ha vissuto, chi lo chiama casa, chi lo chiama paradiso, chi ci ha fatto il turista e chi ci é nato. Dopo una lunga considerazione mentre mi lavavo i denti ho giunto alla conclusione che per me Roma é una batteria. Ti spiego, io mi annoio abbastanza facilmente, la mia camera é stata cambiata al minimo 15 volte in 4 anni. Nella mia vecchia scuola ero l'unica che cominciava a smontare la robba intorno a lei, poster, disegni, publicitá sui muri non duravano piú di qualche mese se mi ci mettevo io. Dopo 9 anni vissuti a Roma, dal 1998 al 2007 ho finito a non solo annoiarmi ma ad odiarlo piú di ogni cosa al mondo. Mi hanno detto "Ti mancherá, vedrai!", la mia risposta era abbastanza ovvia "Lo so, ma vorrei giá essere al momento quando non lo odio, ma mi manca."
Posso dirvi con sinceritá, nonostante io preferisca fare il turista in Italia, che dopo quattro anni, questo momento non arriverá mai!! Beh, sopratutto perché non me ne puó fregare niente di Roma, io in questa cittá potrei camminare ad occhi chiusi, me ne fotto sinceramente. Quello che mi manca con esattezza sono 6 persone. (+6, ma capirai dopo!)
Vai a Via Giulia 1, entri se il portiere ti fá entrare, destra, poi sinistra per l'ascensore. Al 4 piano vai a sinistra e la porta a destra era la mia casa. (Spero che tu sia un ladro se nó questa frase non ha niente senso!) Ho vissuto lá per ben 9 anni. Una volta quando l'ascensore era rotto avevo contato le scale, ma non riesco a ricordarmi adesso. C'é l'ambasciata francese accanto a noi, piú giú invece Campo Dé Fiori. La cosa che é importante ricordarsi é comunque la gelateria Blue Ice, il mio preferito! É subito accanto la pizzeria che ha pizza piú buona di Roma ad un prezzo abbastanza normale in confronto a tutti gli altri. Ma sará il fatto che io ricevo sempre degli sconti!
A questo punto sará interessante sapere perché io torno a Roma ogni tanto. Beh, per prima cosa i fumetti. Purtroppo la cultura giapponese non ha ancora l'impatto nella mia cittá come a Roma. Ma perché dico che Roma sia una batteria? Nei quattro anni passati, sono stata sfruttata per la mia voglia di far vedere al mondo di cosa sono capace (se t'interessa a cosa mi riferisco, guarda questa pagina del blog Gimnázium/Secondary School); la persona che amavo mi ha preso per gioco e mi usava come scusa per far vedere al mondo quanto normale lei sia in confronto a me; ma piú di tutto sono stata chiamata noiosa. La mia esistenza, il mio essere é stato definito come noioso. Posso dire che sono stati degli anni abbastanza difficile. Si, ho fatto tante amicizie, alcune delle quali sono sicura che dureranno per tanto, peró c'é un vuoto nel mio cuore quando non sono a Roma, un vuoto che non sono mai stata capace a riempire. Sto parlando della mia famiglia. Ti spiego!
Io adoro la mia famiglia, quella alla quale sono legata via DNA. Ma a dire la veritá, siccome mio padre lavora tanto, e dato che non mi piaceva molto stare seduta in casa, a crescermi, a rendermi la persona che ero all'etá di 16 anni sono state 4 donne stupende e i loro mariti. Adoro ognuna di loro piú di ogni cosa al mondo, e quello che odio piú di tutto e non poterli piú vedere ogni giorno. Perché mi mancano, mi mancano in un modo che non riesce a capire una persona che non abbiamo perso qualcuno nella loro vita. Andiamo in ordine, siccome non ho il permesso, non useró nomi, vedrai solo la lettera iniziale. Allora c'é K, la persona piú divertente del mondo. É stata la sua forza e voglia di studiare che mi ha fatto capire che mi interessa la fotografia, anche se devo dire che é molto-molto piú brava di me. Lei ha un suo modo di raccontare tutto unico che rende una storia trecento volte piú interessante di come sia. Poi c'é O. Beh, sará il suo modo di ridere quello che fece la sua strada dentro il mio cuore. Adoro parlare con lei, só sempre che mi ascolta e nasconde un'intelligenza negli occhi che non tanti possono dire di avere. Abbiamo la mia cara Zs, la madre nata! Ti dico il suo sorriso potrebbe fermare una guerra mondiale! Non c'é un'altra persona sul mondo che possa racchiudere tutto quel'amore in un sorriso! E poi... 
"Se non ho più parole nel cassetto
una poesia che non ho mai letto
un'avventura da raccontare quando non avrò più niente da dire
e quando andrò a piedi nudi per strada
comunque sia, comunque vada,
ogni volta che tornerò al mare avrò qualcosa da ricordare."
E poi ci sei te. Con te non so sinceramente dove cominciare! La mia M. Siamo amici da 11 anni noi due, eh beh ne abbiamo visti di tutti i colori! Ricordo tutto io, tutto. Diciamo che lei é stata l'influenza piú grande. Ho cosí tanti ricordi con lei che sono capaci di cancellare tutto quel dolore dei passati quattro anni. Non sono capace di parlare di solo un punto della sua personalitá che considero la piú importante, perché li adoro tutti! 
Poi quando sono a Roma c'é al bar Massimo e Michele, e come sempre le mie sorelle Valentina e Lucrezia. In questa cittá c'é solo gente che mi vuole bene, e per questo che só che se qualcuno non mi vuole bene, allora il problema é in loro, non in me! Per questo Roma é la mia batteria, perché ogni volta che vi rivedo mi date la forza di andare avanti, siete gente che non mi delude mai. Mi fate credere che c'é del meglio lá fuori e non solo gente disgustosa della quale non ci si puó fidare. 
Scuola Elementare
Emanuele Gianturco
Quindi se passo accanto al Pantheon, dó uno sguardo alla mia scuola elementare a quella media, poi mi dirigo verso il Montecitorio, poi arriva Via del Corso. Da lá puoi vedere ho uno straccio di Vittorio Emanuele II oppure la versione minuscola dell'obelisco sul piazza del Popolo. É raccomandato andare da quella parte, perché piú ti avvicini, piú vicino sará il Star Shop di Roma, una delle mie fumetterie preferite! :). Ma la cosa che rende tutto stupendo, é vedere il Popolo dal Pincio. Fú in quel momento, quando lo visi da lá per la prima volta che ho capito che voglio scrivere. Perché quella fú una vista che io devo descrivere! Devo trovare le parole che siano capaci a ridare il sentimento di stare lá a vedere quello che ho visto io! Vidi tanta gente, capí che siamo tutti soli, tutti destinati a capire cosa dobbiamo fare da soli. Tutti abbiamo una missione, un compito da compiere, uno che saremo capaci di ottenere a piccoli passi uno dopo l'altro. Non so dirvi cosa sará la mia destinazione finale, ma per ora il compito che mi é assegnato e tornare a Roma e stare con la mia famiglia, perché non c'é niente di piú importante di voi per me!

Photos by: AndrewAstonishing